és jön és jön, szivárog megállíthatatlanul, feltartóztathatlanul, csillagidőt lehetne mérni vele, olyan kiszámíthatósággal,
okozhatja bár légkondi vagy az utca pora, mit nekem oka,
elég nekem a tünet, ez az egyszeri, légies csoda.

És egyedül vagyok ezzel a problémával, legalábbis nem láttam jelét annak, hogy bárki más is... Tehát egyedül vagyok számkivetve, ahogy a véres váladékot fújom a villamoson a rekkenő hőségben, alabástrom-fehér bőrrel, mint valami megveszekedett betegeskedő örökké náthás kripli.

Elképzelt jelentünk következik.

- Mivan bazeg, te náthás vagy? - lépett oda mellém A. a villamoson. Ennek nem örültem annyira, mert normális esetben A-t messzire el szoktam kerülni, ha meglátom valahol. Nade A. sose volt normális. Tehát válaszoltam.
- Ja. Igazából nem vagyok náthás, hanem csak a vér folyik az orromból. - néztem rá, hatásszünetet tartva - Meg akarod nézni? - kérdeztem a véres zsebkendő meglebbentésének esélyét meglebbentve.
- Kösz nem... fúj, de undorító vagy... Nem vagy te aidses bazzeg? - kérdezte nagy vigyorral a száján. Én nem válaszoltam, csak néztem rá szomorúan. Majd az orromhoz emeltem a pézsét, mivel már mintha megint valami szivárgott volna, de igazából kívülről úgy tüntem, mint aki majdnem elpityeredik, aztán azért. Úgyhogy A. egyik lábáról a másikra állt, majd szépen elköszönt tőlem.
Igazán meghatott ez a figyelmessége. Ilyenkor jobban szeret csak úgy magában szivárogni az ember.